Sziasztok, meghoztam a prológust, ami
nem a blog kezdetét jelenti. Ez csak a bevezeté s, semmi más. Remélem jónak
találjátok a prológust, és ha tetszik jelöljetek, írjatok kommentet, vagy
iratkozzatok fel. ;)
Prológus
_________________________________________________________________________
Egy szép nyári napon, mikor a
kertben ültem a hintaágyban, mely barackvirágokkal volt mintázva, és olvastam
kedvenc regényemet, az Időkaput Pierdomenico Baccalariotól.
Már vagy 4-szer elolvastam a regényt, de valahogy soha nem tudom elengedni ezt
a fantasztikus világot. Mindig is érdekelt az időutazás, mint téma, de úgy
igazából, hogy mit jelent, és hogy valójában hogy működik az egész, azt sosem
tudtam.
Szóval
ott tartottam, hogy olvasom a könyvemet,
amikor édesanyám kiszól a konyhai nyitott ablakból, amelyen zsalugáter volt. A
házunk olyan volt, mint egy évszázadokkal előtti parasztház, ami részben igaz,
merthogy 150 éve épült, és csak a mi családunk él benne, mióta felhúzták a
házat. Minden ablakban volt legalább egy cserép virág, ami vagy muskátli volt,
vagy más növény, de bármilyen virág is volt az ablakban, mind öltöztette a
házat, hiszen világos vajszíne van az épületnek, ami már lassacskán átment
fehérbe az évek alatt.
- Rose gyere csak ide! –
szólt ki anyukám az ablakon.
- Megyek! – kiabáltam
vissza, hogy biztosan meghallja. Becsuktam a könyvem, és a hónom alá csaptam,
majd elindultam az ablak felé. Ott egy forrón gőzölgő finom almás pite várt. Ó
anya, köszönöm. Már épp kérni akartam volna egy kis édességet, de úgy látszik,
hogy kitaláltad mit akarok! – áradoztam, miközben a pitét szaglásztam, és alig
vártam, hogy beleharaphassak. Ugyanis hiába tanította meg édesanyám, hogy
hogyan kell illedelmesen enni, én mindig fittyet hánytam rá, és csak azért s
kézzel ettem. Hát nem vagyok egy rossz kislány?
- Semmiség volt kicsim.
Fogyaszd egészséggel! – kívánt jó étvágyat, majd nyomott a homlokomra egy gyors
puszit, és visszafordult a tűzhelyhez, amin már rotyogott a leves, mellette meg
valami hús. Csirke talán.
Pitével a kezemben
ültem mentem vissza a hintaágyba, és ültem le. Megkóstoltam, és mit ne mondjak,
ismét istenire csinálta anya. Beleharaptam, majd letettem a tányért a
süteménnyel együtt, és folytattam az olvasást, közben néha beleharaptam a
pitébe.
Körülbelül
egy órán keresztül olvastam, mikor megint megszólalt anyukám. Fel tápászkodtam
a hintaágyból, és odasétáltam az ablakhoz, ahol anyu állt. A telefonját
szorongatta a kezében. – Téged keresnek. – mondta. Kivettem a kezéből a
telefont, majd beleszóltam.
- Halló, Rose beszél. –
szóltam bele a kagylóba.
- Szervusz. Én Thomas
vagyok, és egy fontos ügyben kell veled beszélnem, ami csak rád tartozik. –
monda el a férfi mély lassú hangon. Hmm, érdekes. Vajon mirl szeretne beszélni.
– Hallgatom.
- Nos. Nem szeretném
hosszúra nyújtani a beszélgetést, mert ez nem telefontéma, amiről beszélni
akarok veled. Csak egyet mondja meg nekem. Elmúltál már 17? – kérdezte, majd
gondolkoztam, hogy meg mondjam-e neki, hogy igen. Hiszen még nem is ismerem,
még látásból sem, de végül is mi baj lehet, ha megmondom. Szóval feleltem. –
Igen.
- És éreztél már
hasmenést? De nem olyat, amitől a mosdóba kell menni, hanem valami egész mást. –
ezt a kérdést nem tudom mire vélni. Ez valami doktor, vagy mi a szösz?
- Maga egy orvos, hogy
ilyeneket kérdez? Mert ha igen, akkor már megkaptam az oltást a méhnyakrák
ellen. – mondtam. Egy kis szünet után ismét megszólalt.
- Nem, én nem vagyok
orvos. – akkor mi? – Csupán azt szeretném megtudni, hogy esett-e már meg veled
hasonló. – kis késleltetés után, de feleltem.
- Nem emlékszem. Lehet,
hogy volt már, de mint mondtam, nem emlékszem. – válaszoltam Thomasnak, az
ismeretlennek.
- Rendben. Akkor…. – itt
elhalkult a hangja. Majd a hasamba belenyilalt egy erős fájdalom, ami
kibírhatatlan volt. Azt éreztem, hogy mindjárt elájulok. Forgott velem a világ,
majd minden elmosódott, aztán nagy sötétség, és….
